Provokálónak tűnik a cím vagy inkább az alcím - nem véletlenül. Arra szeretnék rámutatni, hogy mennyire fontos a lelki határokra odafigyelnünk. Előbb szándékosan nem a védelem szavát használtam, mert azzal "tele a padlás". Azt tapasztalom, hogy sokan - velem együtt - már eleget védekeztek és talán itt az ideje egyéb megküzdéseket választanunk. Mire gondolok?
Elsőként arra, hogy van-e bennem olyan igazságos szemlélet, hogy a dolgok következményekkel járnak. Aki tehát tesz valamit: vállalja-e a felelősséget? Nagyon könnyű lenne azt kijelenteni, hogy ez mindenkire vonatkozik, ami egyébként magától értetődő, de konkrétan: jellemző-e ez rám és ránk? Az, hogy a családban, amiben élünk, egyen egyenként felelősséget vállalunk a cselekedeteinkért?
Milyen érdekes, hogy mennyivel könnyebb a másik szemében a "gerendát" elítélni, mint a saját csúsztatásainkat felvállalni. Szoktam-e például bocsánatot kérni? Elismerem-e, ha hibázom és fájdalmat okozok? Adok-e később jóvátételt?
Fontosak ezek a kérdések, de ebben a blogbejegyzésben inkább a másik oldalt szeretném érinteni. Azt, amikor minket sértenek meg.
Egy félreértés vagy éppen szándékos károkozás sokféleképpen értelmezhető. Családi szinten, ahogyan az egyéni életút vagy a személyiség mentén. Megkereshetjük az okokat. Próbálhatjuk megérteni a történteket és okulhatunk a múltból. Ez mind igaz. Azonban most konkrétan arra szeretnék rámutatni, hogy fontos:
Ne hagyjuk magunkat lesöpörni.
Tisztában vagyok azzal, hogy léteznek valós és vélt sérelmek. Azaz nem mindegyik bántás szól pl. az agresszornak kikiáltott másik emberről, hanem lehetséges, hogy az adott szituációban a saját provokációm áldozatává váltam. Mégsem mindegy azonban, hogy egy sértés után mi következik.
- Történik-e például tisztázó beszélgetés?
- Kifejezem-e, hogy érzés szintén mi zajlott/zajlik le bennem?
- Fel tudom-e vállalni, hogy mire lenne szükségem?
- Nyitott vagyok-e arra, hogy a dolgainkat rendezzük?
- Van-e bennem erő, hogy a felelősségvállalást felvessem?
- Hajlandó vagyok-e azt képviselni, hogy a dolgok következményekkel járnak?
- Ha a másik viselkedése miatt csak kiabálni tudnék, képes lennék-e pár percre átmenni először a másik szobába és csak azután reagálni?
- Mit csinálok akkor, ha a partnerem kritikát fogalmaz meg az irányomba?
- Tudom-e fogadni a másik elégedetlenségét?
- Érdekel-e, hogy mi zajik a másik lelkében?
Ezzel a blogbejegyzéssel nem az a célom, hogy fokozzam az emberek közötti veszekedést.
Arra szeretnék rámutatni, hogy amennyire fontos és nélkülözhetetlen a nagylelkűség, a jó értelemben vett cinkosság és irgalom, úgy az is, hogy merjek teret adni az igazságomnak.
Annak a fájdalomnak és méltánytalanságnak, amit egy adott helyzetben elszenvedtem.
Arra a döntésre hívlak, hogy ezentúl mérlegeld bölcsen a sértéseket. Merüljön fel benned, hogy nemcsak a csendben maradás jelentheti a szeretetet, hanem az is, ha képviseld ítélkezés-mentesen a fájdalmadat.
(A blogbejegyzés végén találhatsz egy zenei videót Antal Timi tolmácsolásában. A Törj ki a csendből című dal nekem sokat adott, hátha téged is erősíteni tudna.)
Végezetül azt szeretném megjegyezni, hogy a lelki határokat legoptimálisabban együtt, közösen tudjuk felállítani. Amikor már ezt éljük, akkor senki sem fog a hibázástól félni, mert azt az élet természetes részeként, mint egyfajta tanulási folyamatnak fogja látni.
Az egészséges emberi határok nem merevek, hanem rugalmasak és jól definiáltak. Átjárhatóak, lehet róluk beszélni, azonban a megszegésük következményekkel bír.
Az önismeretben el tudunk oda jutni, hogy egyre kevésbé vállalunk már felelősséget mások életéért, ahogyan mások sem a miénkért. Bár az egyén élete összefügg a családi rendszerrel, de idővel bárki gyakorlattá teheti, hogy az életkorának megfelelően vállalja a felelősséget. És ha ez nem történik meg? A határok összemosottságával vagy eltolásával folytatódik a manipuláció, a birtoklás, a szorongás, a beáldozás, a szégyen és az egyéb játszmák pl. megmentés. Határok nélkül nincs felnőttség! A gyermekek pedig idővel "elviszik" így a szülőket családterápiára...
Tudomásul kell venni, hogy sokaknak haszna van abból, ha hallgatnak. Ha beáldoznak és tűrnek. Sajnálatos, hogy sokszor az ebből való "ébredéshez" egy gigantikus megrázkódtatásra lesz szükségük...
A lelki határokra való figyelem elsajátítása egy egész életen át tanulandó lecke - kapcsolatról kapcsolatra. Ha ebbe a feladatba nem "állunk bele", akkor pont a legértékesebb dolgot fogjuk elveszíteni: a meghittséget.
Állj ki magadért és magatokért! Képes vagy rá!
Dr. Domján Mihály
https://www.instagram.com/dr.domjan
www.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos
Az új pszichológusi podcastek meghallgathatók - akár vezetés, sütés-főzés, takarítás, futás közben - a Spotify-on, a Youtube-on, a Google Podcasts-en és az Apple Podcasts-en. Itt tudsz a többi hanganyagra feliratkozni is.
Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseimet ajánlom:
- Szégyen és feloldozás
- Játszmatündér! Elég volt belőled!
- Hogyan erősítheted az önbizalmadat?
- Hogyan lehet "mérgező" szülők után saját életed?
- Laosz tanítása az elengedésről
(Képek forrása: pixabay.com és saját)
Amennyiben a blogbejegyzések és a podcastek értéket képviselnek számodra, mi több, a továbbiak elkészítését támogatni szeretnéd, akkor azt a Patreon oldalamon meg tudod tenni.
Hálásan köszönöm!